Komolyan nem tudom mit kéne csinálnom, hogy visszaszokjak az irkáláshoz. Pedig tényleg jobb lenne tőle.
Segítene a kis lelkecskémen, hogy újra olyan legyek mint régen.
Pár napja megint visszatértek a rémálmok, és mellette más hülyeségeket is álmodok. Megint félek elaludni, csak altatóval megy, amire nem akarnék teljesen rászokni. Azt hittem mostmár kicsit rendbe jöttem, de ez tényleg nem lesz egyszerű elfelejteni, be kéne vallanom magamnak is.
Plusz, tegnap meghoztam életem legnehezebb döntését, és még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e, de elmondtam Márkucinak, hogy nem szeretném vele folytatni ezt ami most van, inkább legyen olyan mint régen, mert iszonyatosan nagy szükségem van rá. Meglepő módon egész jól viselte a dolgot, bár meg van bennem a félelem, hogy azért mert azt akarja mellette legyek. Nem tudom mi lesz, és hogy jól döntöttem-e... Szeretem nagyon, pont ezért nem tudom vele ezt csinálni. Soha nem gondolkodtam még ennyit, ilyen szituációban..Jobb esetben leszarnám, hisz leszarom mások érzelmeit. De az övé túlságosan is fontos nekem...
Rájöttem, hogy mindig akkor ülök gép elé írni, amikor már teljesen "elkeseredtem". Nem tudok mást rá mondani mert ez van. Most jutottam el arra pontra, hogy már nem merek senkinek sem beszélni a problémáimról. Úgy érzem már mindenkinek elege van belőlem, és hogy még mindig nem tudtam túl lépni a dolgon. Értem én, hogy ez nem normális állapot, én sem szeretnék így lenni. Szar érzés, hogy valószínű megint csak magamon tudok segíteni. Jó,jó persze tudom, mindenki itt van mellettem, segítenek, szeretnek, jobbat nem is kívánhatnék. De már eljött az a pont, hogy tudom elég volt. Magamban is túl leszek rajta. Remélem.
Először is, ideje volt hajat váltani. Már Lilla is kérdezte, hol az új szín, hiszen akkor is szőke voltam. Már most sokkal jobban érzem magam. Egyébként, az az egy nyugtat, hogy szerinte, nem vagyok sok, és próbálja velem elhitetni, hogy ez normális. De végül is neki ez a munkája. Bár azért, jól esett amit múltkor mondott, hogy szomorú ha nem megyek, engem szeret, szereti ha megyek. Szeret hallgatni. Ez jól esik most.
Másodszor, én tényleg próbálkozom Márkkal kapcsolatban. tényleg szeretném hogy működjön a dolog. De teljesen úgy érzem, mindezt csak azért lenne, mert mások belebeszélték a fejembe, hogy ez nekem milyen jó lesz. Hát nekem nem az. De neki az, mert megkapja amit akar, és másoknak is, mert szerintük ez így van jól. Tehát én is boldog vagyok. Pedig ez csak önzőség, nem akarok egyedül lenni, amikor épp társaság kell. De ez így nem normális. Ő volt az egyik legjobb barátom, iszonyatosan megbántam, hogy belementem, és elveszítettem úgy ahogy én szerettem. Ez már csak azért van, hogy ne veszítsem el teljesen...Undorítónak érzem magam, hogy Vele is megtudom tenni mindezt.."Egy mentolos rágó minden párkapcsolat, ahol a ragaszkodás mozgatja az állkapcsomat.." Uhumm..
Harmadszor, iszonyatosan várom a jövőhetet, hogy menjek újra tetováltatni, ráadásul, abban reménykedem, hogy ez is segíteni fog, az elfuserálódott kis lelki világomon. Megvagyok zuhanva basszameg.
DE! Csináljuk a szobámat is, azóta elég jól tudok benne aludni, a rossz álmoktól eltekintve.
Na de most komolyan rajta vagyok a témán, hogy jobb legyen, minden nap megpróbálok valami jót tenni, amitől jobb kedvem lesz. Néha úgy érzem nem megy, de nem adom fel, szeretném, hogy jobb legyen. Úgy érzem jobb emberré sikerült válnom, pozitívabb lett a hozzáállásom mindenhez, és szeretném ezt fenntartani, akkor is ha most épp nehéz és nem érzem így...
Ahogy ide ülök, elfog valami fura érzés. Nem szeretném abbahagyni a blogolást, régen mindig jobban éreztem magam tőle. De most úgy érzem, nem tudok ugyanúgy írni. Annyira összevissza vagyok, semmi sincs rendben a fejemben. Kurvára félek, hogy mikor jövök rendbe.
Egyáltalán nem örülök neki, hogy jövőhéten érettségi, és már több mint egy hete, azóta, nem tudok aludni. Rettegek az éjszakáktól. Pedig már iszonyatosan fáradt vagyok. Ami még rosszabb, hogy egyedül el sem tudnám képzelni. Ahogy elalszom, újraálmodom az egészet, mintha újra megtörténne. Ötletem sincs, mit csináljak, hogy ez elmúljon. Nem akarok minden nap, hajnal négyig fent maradni, sírni megállás nélkül, mások estéit is tönkre tenni. Tudom, idő kell, az mindent rendbe tesz, de türelmetlen vagyok, mellesleg nem is beszélve arról, hogy mindenkit lefárasztok magam körül. Remélem, hamarosan olyan fáradt leszek, hogy kikapcsol magától az agyam-testem és átalszok legalább egy éjszakát.
Meg is jegyezném, mennyire hálás vagyok mindenkinek. Nem gondoltam volna, hogy ennyi segítséget fogok kapni. És én meg irtóra szégyenlem magam. Ez az én gondom, nekem kéne túl tennem magam rajta, magamon kéne segítenem. Ehelyett másokat baszogatok, ami nekem nagyon megalázó... Tényleg hihetetlenül hálás vagyok mindenkinek....
A legrosszabbat meg sem akarnám említeni, de hát muszáj. Édesanyám. Szerintem, jobban szenved mint én. Látom rajta, hogy próbál erősnek tűnni, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, hogy nekem könnyebb legyen. De hát ismerem, féltem nagyon, tudom hogy magát hibáztatja mindenért. Várom, vagyis nem, de el fog jönni, ki fog törni, vagy haraggal, vagy nagyon összefog omlani... Tényleg tönkre teszek mindenkit...
De most, hogy írjak valami pozitívat is, ma elballagtam, este pedig, tesóékkal meg Márkucival, elmentünk kajálni, sütizni meg ilyenek. Meglepődtem magamon, ma egész jó étvágyam volt. Próbálom ezt tartani, jó lenne felszedni pár kilót.
Hétfőn voltam szerenádozni, bár nem volt egyáltalán kedvem, de rábeszéltek a többiek, addig is lefoglalom magam. Eleinte nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy jól érezzem magam, nyeltem vissza a könnyeimet. Utána sikerült este egy kicsit becsiccsentem, onnantól "elfeledtem" bánatom, jó volt. Nem bántam meg, hogy elmentem. A többire azért már nem volt erőm, se kedvem. Legalább a kedvenc tanáromhoz sikerült elmennem.
Azt hiszem, ma már nem tudok többet írni, kezdek kicsit megint kiborulni, úgyhogy abbahagyom.
Nézd meg, még élek, pedig pár dologtól félek, Ismétlődnek a fejemben mindenféle furcsa képek, A soha helyére a mindörökkét küldöm, Egy ölelés elrepít, a gyűlölet csak börtön...
-
Nem is tudom hogyan kezdjek hozzá... 5 nap telt el az utolsó bejegyzésem óta, 5 nap telt el azóta, hogy teljesen megváltozott az életem. Nem tudok mit írni, így előre, inkább leírom mi történt, bár kurva nehéz lesz.
Miután megírtam a bejegyzést hétfőn, még leültem egy kicsit sorozatokat nézni, ki akartam találni mit csináljak később. El is terveztem, fel fogom hívni Kedves Vilmost, hátha tudunk valamit csinálni, nem akarok este unatkozni. Előtte még rá akartam gyújtani egy mókára. Gondoltam jót fog tenni, alszom egy-két órát. Ez körülbelül olyan fél hét fele lehetett...Elővettem a dobozt, és elgondolkodtam, mennyire nem jó amit csinálok, nem normális, le akarok szokni. Nem akarom ezt csinálni többet.. Ránéztem egy kész cigire, gondolkodtam, hogy csináljak-e egy gyengébbet, mivel pénteken ettől kicsit rosszul lettem. Aztán úgy döntöttem fölösleges, majd szívok egy slukkot, az bőven elég lesz. Kiálltam az ablakba, hogy ne a megszokott módon csináljam. Utána befeküdtem az ágyba, hogy nézzem tovább a sorozatom. Éreztem, hogy elég volt az egy, beálltam. Le kellett feküdnöm. Magamra húztam a takarót. Utána le. Felültem, hogy rosszul érezem magam. Megkerestem a kukát, az ölembe vettem, és hánytam. Normálisan. Ahogy szoktam, éreztem, hogy görcsöl a májam. Azt hittem, tényleg amiatt van. Nem voltam boldog, szidtam magam, miért kellett annyi sütit ennem aznap. Közben hallottam kintről, hogy nővérem mászkál le-föl a lépcsőn. Rászóltam magamra, hogy próbáljak halkabb lenni, nem lenne jó ha benyitna, hisz szanaszét vagyok állva.
A következő emlékem az volt, hogy a kuka fölé hajolok az ágyban, és azt éreztem be fog szívni. Nem tudtam megmozdulni bárhogy próbáltam. Olyan érzésem volt, hogy sugárba hányok. Nem találok rá jobb leírást, olyan volt, mintha egy démon akarna kijönni belőlem. Hallottam, hogy sikítok, de azt sem tudtam eldönteni, hogy hangosan, vagy csak magamban. Közben, tudat alatt magamnál voltam. Hallottam, hogy mondom magamnak; Most meg fogsz halni... Innentől nem tudom mi történt, csak tudom, hogy próbáltam mozogni, emlékképeim vannak, hogy repül a kuka, a monitor, a számítógép. Én.
Majd láttam nővéremet, utána Édesapám hangját hallottam, hogy maradjak vele, Lélegezzek. Ne hagyjam ott. Rázott. Láttam az arcát. Nem voltam magamnál, de hallottam a sikítást. Utólag már tudom, hogy végig sikítoztam.
Következő emlékképem, hogy lent vagyok szüleim szobájába, próbálnak életbe tartani. Majd megint rohamom volt. Láttam Anyámat, Apámat. Hallottam a saját hangomat magamba, hogy; Ne add fel. Ne...
Innentől már tényleg nem nagyon emlékszem sokra, egy-két képre. Apukámat hallottam, hogy mit vettem, be mit csináltam. Próbáltam mutatni, hogy cigit. Próbáltam nevet mondani, hogy kitől van. Láttam rendőröket a szobába. Hallottam, hogy Édesapám üvölt kint, hogy megöli.
Volt egy pillanat, amikor azt mondtam magamban; Kész, ennyi volt, nem bírom... Elengedtem magam.Majd éreztem, hogy ráznak, egy rendőrnő volt, szóval akart tartani. Nem emlékszem mit kérdezett, vagy mondott.
Hallottam, hogy új emberek jöttek, mentősök voltak. Arról beszéltek, hogy nincs vérnyomásom ennyi volt. Hallottam Édesanyámat sírni.
Majd a szirénákat hallottam, éreztem, hogy megyünk. A kórházban tértem magamhoz, kerestem, Márkot. Anyukámat, és a bátyámat láttam. Elaludtam.
Éjszaka tértem magamhoz, arra gondoltam, milyen durvát álmodtam, most már fel kéne hívnom Kedves Vilmost. Nem volt erőm megmozdulni, majd rájöttem hol vagyok. Nem álmodtam. Csövek lógtak ki belőlem. Sírtam. Rettenetesen, nem akartam elhinni, hogy ez történt. Mit tettem a családommal. Egész éjjel fent voltam, próbáltam felidézni mi történt. Ennyire emlékszem. Reggel láttam, hogy teli vagyok sebekkel, zúzódásokkal. Nem tudtam megmozdulni, nem láttam. Valaki kivette a lencsémet. Délbe jöttek be értem. Szüleim és bátyám. Sírtam. Még mindig nem tudtam feldolgozni mindent.
Utólag, megtudtam több mindent. Szétvertem a szobámba mindent, azért vagyok teli sebekkel. Széthánytam mindent, plafontól padlóig. Végig sikítottam. Amikor először megszólaltam, Kedves Vilmost kerestem. Elvileg, eltudtam mondani, hogy mókáztam. Mutattam, hogy hol van. Nevet is mondtam. Segítséget is kértem. Semmire nem emlékszem ezekből...
Ahogy hazaértem felhívtam Kedves Vilmost, iszonyatosan megkönnyebbültem, hogy hallom a hangját. Vártam, hogy lássam nagyon. Átjött Márk is, majd később Kedves Vilmosék is. Nem tudom elmondani mennyire jól esett. Elterelték a gondolataimat. Ők a mindeneim.
Aznap este miután elmentek, Édesapám sírva mondta el, hogy soha nem félt ennyire; majdnem meghaltam a kezei között. Rengeteget sírtam. Nem tudom feldolgozni még mindig mi történt...
Azóta nem merek bemenni a szobámba, pedig már nagyjából rendbe tették. A bátyám régi szobájában alszom. Egyedül az sem megy. Aludni sem tudok. Mindig újra álmodom. Látom magam előtt Édesapám arcát. Valaki mindig alszik velem, nem hagyják, hogy rosszat álmodjak, felkeltenek. Félek, nem tudom meddig fog ez tartani.
Rohadtul hálás vagyok mindenkinek, hogy mindenki itt van mellettem, nem tudom felfogni miért, hisz undorító vagyok. Miért mások kérnek tőlem bocsánatot, amikor én vagyok a hibás? Miért akar mindenki jót nekem? Én magamra se bírok nézni...
Próbálom magamban tartani a szenvedést, de nem nagyon megy, ehhez már egyáltalán nem vagyok erős. Nem várom, hogy kijöjjek a sokkos állapotból, akkor sokkal rosszabb lesz. Így legalább még néha, kibírom egy-két órát sírás nélkül.
Azt, hogy majdnem meghaltam, szeretném "pozitívan" felfogni. Úgy akarom felfogni, hogy ez egy új esély az élettől. Itt az ideje, hogy változtassak. Szeretnék, több időt eltölteni, a számomra fontos emberekkel, minden nap csinálni valamit. Nagyon nagyon szeretem a családomat, és a barátaimat. Rettenetesen örülök, hogy élek. Uram isten. Élek.... El sem hiszem...
Igazából örülök, hogy el kellett költöztetnem a blogot, mert már rég tervembe volt, szerencsére már a cím is megvolt, mert anno elkezdtem. Remélem ez motivál arra, hogy többet írjak..:D
-
Kicsit jobbra fordultak a dolgok, vagyis megint próbálok úgy hozzáállni. Mert azért bevallom a mai napom borzalmas volt. Meg a tegnapi is.
De ha a jó oldalát nézem, érzem a változást, nem mondhatom azt, hogy egyedül vagyok. Csak kicsit nehéz hozzászoknom a jelenlegi helyzethez. Furcsa nekem. Plussz én is egy szar alak vagyok, mindenkivel csak buziskodom. Te jó ég, néha én is csodálkozom, hogy tudok ennyire paraszt lenni másokkal, de szerencsére, hamar le is szarom. Én így vagyok teljes.
A májam, most nyugodtan megbaszódhat, mert rettenetesen kikészít az, hogy megint folyton rosszul vagyok. Tudom, hogy el kéne mennem, újra befeküdni, meg ilyenek, de én még mindig bízom abban, hogyha vége lesz ennek a stresszes időszaknak, jobb lesz...
Megint úgy ültem ide, hogy kiírok magamból mindent, de annyira nem megy. Nincs kedvem. Pedig rengeteget tudnék írni... Szarok rá
Egy jó medúza, szeptum helyett?:D vagy is..? öö ja
-
Szóval, az a helyzet, hogy írnék én minden nap. De mindig ugyanazt írnám, hogy szar meg fos minden. Ilyenkor is próbálom összeszedni a jó pillanatokat, hogy azért valami pozitívat is mondjak...
Megint voltam schwarzkopfba dolgozni, bár most nem akartam, de fizettek rendesen, így mostmár mindkét oldalon fel vagyok nyírva, és lila a hajam. Tetszik, de úgyis visszanövesztem a másik oldalam. Ez így nem én vagyok..:D De legalább meg lesz az új tetkó, meg a cipőcském. Ha megjönne már a fizuka.
Na ez eddig jó volt.(ennyi?!) De most jöjjön a csupa negatívum.
Egész héten rettenetesen szarul voltam...Mondtam pár embernek, köztük anyámnak is, de csak megjegyzésként, hogy jobban fáj a májam, de nem mentem bele mélyebben. Elkönyveltem annak, hogy sok volt a meló hétvégén, tiszta stressz minden, aztán nem tudok pihenni. Aztán jöttek azok a napok, hogy hazaértem elaludtam-éjszaka keltem, de ez sem érdekelt nagyon, szokásos. Ennek örömére csütörtökön történt egy olyan, amitől rettenetesen megijedtem, nem tudtam felállni, remegtek a kezeim, lábaim. Tényleg be voltam szarva, már mentőt akartak már hívni, meg elvinni ide-oda, de annyira nem érdekelt még így se, volt nekem ezer más dolgom aznap, úgyhogy megvártam míg elmlúlik és bent maradtam. Bár beláttam, hogy pihennem kell, vagy rosszabb lesz, így másnap már aludni akartam, de persze egy rohadt egér nem hagyott békén, a kanapén kelett aludnom, ami nem épp álmaim helye. Undorító... Tehát ezen a hétvégén sem lett jobb az állapotom, mert nem tudtam itthon lenni a köcsög egér miatt, így nem is tudtam rendesen pihenni. Kurva jó, félek mi lesz jövőhéten, hogy fogom bírni, remélem nem lesz semmi baj.
Emelett, most kezdek megint egy kicsit összedőlni lelkileg, de még megpróbálom magamban egy kicsit rendbe rakni a dolgokat mielőtt bármit is írnék, mert félek, hogy meggondolatlanul írnék bármit is... A lényeg, hogy megint kezdek rettegni attól, hogy egyedül maradok, pedig most kurva nagy szükségem lenne valakire. Félek, hogy ez most tényleg nem fog egyedül menni.
Kurvára próbálok megváltozni, teljesen máshogy telnek mostanában a napjaim, de egyáltalán nem vagyok boldog. Szeretnék, próbálom magam tényleg beleélni, de nem hiszem, hogy ez így normális. Nem szabadna ennyire erőltetnem. Valaki sérülni fog, és az nem én leszek... Sajnálom, hogy ilyen vagyok.
Hát már itt volt az ideje a változásnak, már muszáj volt, hisz történt egy-két dolog. Amúgy is mindenki várta. Nem tudom megtartom-e, de egy ideig pasztell lila fejjel fogok rohangálni. És tetszik is. Szeretlek Schwarzkopf ♥
-
Furcsán érzem magam. Azt kéne mondanom, hogy most jól alakul minden, megvan mindenem, nem lehet egy szavam sem. De úgy érzem, mindezt csak kényszeresen csinálom, hogy jobb legyen. Hogy elhiggyem, hogy jobb. Mert muszáj.
Tényleg boldognak érzem magam, jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, de bevallom, már most úgy érzem, sok ez nekem, nem bírom, elég volt, futnék. Szar ember vagyok. Így alszom el minden este. Sajnálom, de ez van. Undorítóan kihasználom most őt. Félek, hogy rettenetesen megfogom bántani, összefogom törni a szívét, és engem még csak nem is fog érdekelni, mert nekem most „jó”. Próbálom elhinni, hogy nekem is az, csak még nem szoktam meg. Jézusom. Tényleg undorító ember vagyok. De most boldog.
Aztán… Szerencsére tényleg minden nap elfoglalom magam, mindig csinálok valamit, vagy egyedül, vagy valakivel, szóval nincs időm agyalni. Ez pozitív. Úgy érzem sikerült egy kicsit helyre ráznom magam, bár még mindig iszonyatosan fos állapotban van a májam. Majdnem minden nap hányok, örülök, ha bennem marad valami, de úgy vettem észre most sikerült egy kicsivel többet ennem. Vagy az is lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak, ki tudja.
Szar, hogy semmi jót nem tudok írni… Nem tetszik.
-
♥
2014. március 2., vasárnap
Az a jó, hogy amikor azt hiszem, változhatnak a dolgok, vagy reménykedem benne, hogy egy kicsit jobbra fordulnak, mindig rá kell jönnöm, hogy tévedek.
Így volt ez most is persze. Undorító. És a legfurcsább, hogy most mindenki viselkédésén meglepődök. Mindenki egy másik oldalát mutatja nekem. Vagy nem tudom. Én örülök neki, hogy sikerült egy kicsit Édesanyámmal megbeszélnem a mostani helyzetet, azt hiszem most fontos az ő véleménye (hűha) de hát ez az igazság, ő mondta mostanában a legértelmesébb véleményeket. De hogy apám....?! Az akiről sose gondoltam, hogy keresztbe tesz nekem, aki mindig rámhagyta mit csinálok, tudta úgy is jól döntök, most mi a fasz van vele.
Végre úgy éreztem, jobb a kedvem, mások is észrevették, napok óta hallgattam, hogy meglátszik. Mára már be is vallottam magamnak, hogy lehet ez így jó lesz, erre sikerül 10 perc alatt elrontania mindent. Ráadásul senki nem számított rá. Senki. Édesanyám sem érti mi ütött belé. Ez engem nem érdekel, az érdekel miért is kéne magyarázkodnom arról mit miért és hogyan is teszek, hisz sosem kellett. Értem én, hogy aggódik, de ez az én életem, úgy sem fog érdekelni mit mond, hisz eddig sem befolyásoltak semmiben. De azért köszönöm, hogy mindent elrontott, most annyira sem tudom, hogyan hozzam rendbe a dolgokat, mint eddig. Mindent elrontott. Mindent.
Az elmúlt pár nap írtózatosan felforgatta a gondolataimat... Kicsit félek, mert én is szeretném ha működne a dolog, de mindig ott lesz a bizalom hiány, amit rettenetesen sajnálok, és tudom, hogy nem tudok ellene semmit tenni. Ez az én hibám. Remélem hamar, megszüljük mi legyen.
Ezzel kapcsolatban, csak annyit szeretnék még úgymond mondani, hogy én annak kurvára örülök, hogy mindenki milyen okos körülöttem, és tökjó, hogy mindenki jobban tudja én mit szeretnék, de tényleg, mert én egyáltalán....:D Nem...Komolyan! Mindenkinek megvan rólunk a véleménye, csak az a baj, hogy többnyire ők, csak a jót látják. Hiába vetek fel ellenérvet bárkinek is, úgyis én leszek a rossz, mert miért nem lehetek egyszer nyitott, vagy akármi tudom is én miket mondtak. De basszus. Én ismerem egyedül őt, én tudom milyen vele, én ismerem minden egyes apró tulajdonságát. Meglepő módon, beszéltem erről Édesanyámmal is, és ami még jobban meglepő, hogy ő mondta a legértelmesebb véleményt, támogat mindenben, ami jól esik. Egyébként tényleg...Ez miért olyan fontos mindenkinek?
Emellett, meg nyitott vagyok én mindenre, max mások felém nem(!)
Be kell hogy valljam, emiatt sokkal jobb kedvem volt a napokban, minden nap hamar eltelt, aminek a legjobban örülök. Minden nap csináltam valamit, igaz emiatt hulla vagyok, de akkor is örülök. Menni fog ez.
Nem tudom mennyire fog segíteni, hogy megint írkálok, de megpróbálom.
A pszihinénim tökre örült, hogy megint elkezdtem, azt mondta, szerinte jót fog tenni. Én nem tudom. Ezeket a bejegyzéseket, én magamnak írom, nem érdekel ki mit gondol róla.
-
Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ezek után már nem lehet rosszabb. Minden nap rosszabb lesz egy kicsivel..Minden nap tröténik valami olya, ami elront mindent, és már nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez már szánalmas. Nem tudom miért történik mindez. Fáj.
Ma pedig olyan beszélgetést folytattam Márkkal, hogy el nem tudom hinni, teljesen fölforgatott bennem mindent, nem tudom mit tegyek, emiatt megint tök bizonytalan vagyok.
Ennyi szar is csak velem történhet meg. EZ NEM NORMÁLIS: SEGÍTSÉG!
Úgy érzem eljött az ideje, hogy újra írjak. Van időm, hátha segít, eddig mindig kicsit jobb volt tőle. Rengetegszer nekiálltam már, hogy írjak, de nem ment, fájt. Fáj átgondolni mindent.
Furcsa, az előbb megnéztem az utolsó bejegyzésemet. Szeptemberben írtam. Pedig akkor minden más volt, minden rendben volt körülöttem, egyszerűen csak a saját szarjaim voltak, azokat meg mindig sikerül elnyomnom magamban. Bár a hazugságokat mindig is gyűlöltem.
Sok minden történt azóta. Ha a jelenlegi helyzetemet nézzük, egy depresszióval küzdő, anorexiás, beteges picsát látok. De ne rohanjunk ennyire előre, sőt ezt persze nem gondolhattam komolyan, ez mások véleménye rólam. Bíztató, nem?!
Az elmúlt pár hónapban, rosszabbodott az állapotom, a májam ismét bedobta az unalmast, semmit nem fogad be, kihányok mindent, ami már oda vezetett, hogy semmit az égvilágon nem kívánok, undorodom mindentől. Ha valamit megkívánok, muszáj vagyok megcsinálni, megvenni, mert akkor legalább magamtól eszem. Szó szerint a túlélésért eszek, ami így durvának hangzik, de már ezt is bevallottam magamnak. Nem akarom elhinni, hogy ez történik. Sosem gondoltam, hogy belenézek a tükörben, és azért fogom sírni, mert kivannak a csontjaim. Soha nem volt bajom a testemmel, hiányoznak a domborulatok, hogy legyen mit fogni rajtam. Szeretnék megint normálisan kinézni. Szeretném, ha az emberektől nem azt hallgatnám, hogy úristen, hogy nézek ki, mikor ettem utoljára, kezdjek magammal valamit, ezt így nem lehet. Szeretném, hogy valaki segítsen, támaszt nyújtson és bíztasson, hogy minden rendben lesz, megfogok gyógyulni, mert magamat már nem tudom meggyőzni…
Ez sajnos nem az egyetlen „problémám”. Kezdek rájönni, hogy minden széthullik körülöttem, akármit teszek ellene. Tipikus eset, úgy éreztem most minden tökéletes, minden jól megy, végzek a sulival, elköltözhetek itthonról, jobban leszek. Aztán persze minden a másik irányba indult. Rendesen érzem magamon, hogy szenvedek. Szenvedek, mert nem akarom, küzdök minden ellen, kaparok a céljaimért, csakhogy már sajnos nem bírom fizikailag. Főleg, hogy most minden szart elkapok, folyton beteg vagyok. Nem így ismerem magam. Gyenge vagyok mindenhez, de én még mindig elhiszem, hogy jobb lesz.
Eddig is sokat voltam egyedül, sőt igazából mindig is magamra számíthattam mindenben. Bár mostanában, úgy érzem, Édesanyámmal jobban kijövök. Több időt töltök (vagyis inkább szeretnék) bátyámmal, és barátnőjével, mert nem bírom elviselni az itthoni levegőt, és szükségem van társaságra. És a legjobban annak örülk, hogy újra találkozgatok a nagybátyámmal, akit évek óta nem láttam, a saját hibámból. Próbálom magam lekötni, programokat csinálni, eljárni itthonról, emberekkel lenni, mert leírhatatlanul magányosnak érzem magam, ami tőlem elég fura, bár tudom, ez átmeneti, mint ez az időszak.
Hozzá kell tennem mindehhez, hogy egyetlen ember van, aki mindvégig itt volt velem, Kedves Vilmos, nélküle már a föld alatt lennék. Habár, mostanában megváltoztak a dolgok, és be kell, hogy valljam, rettegek a további változásoktól. A legjobban rá van szükségem, bármi is történjen, nekem ő lesz a legfontosabb. Szükségem van a segítségére, különben összefogok törni, bárhogy is küzdök ellene.
Még mindig nem tudom felfogni, miért történik mindez, utálom az ilyen időszakokat, nem szeretek boldogtalan lenni, nem áll szándékomban így maradni, ki akarok belőle jönni, és ezért mindent meg fogok tenni, akár egyedül akár nem.
