Hogyha nem vigyázol a démonok megmérgeznek...

Nézd meg, még élek, pedig pár dologtól félek,
Ismétlődnek a fejemben mindenféle furcsa képek,
A soha helyére a mindörökkét küldöm,
Egy ölelés elrepít, a gyűlölet csak börtön...

-

Nem is tudom hogyan kezdjek hozzá... 5 nap telt el az utolsó bejegyzésem óta, 5 nap telt el azóta, hogy teljesen megváltozott az életem. Nem tudok mit írni, így előre, inkább leírom mi történt, bár kurva nehéz lesz.

Miután megírtam a bejegyzést hétfőn, még leültem egy kicsit sorozatokat nézni, ki akartam találni mit csináljak később. El is terveztem, fel fogom hívni Kedves Vilmost, hátha tudunk valamit csinálni, nem akarok este unatkozni. Előtte még rá akartam gyújtani egy mókára. Gondoltam jót fog tenni, alszom egy-két órát. Ez körülbelül olyan fél hét fele lehetett...Elővettem a dobozt, és elgondolkodtam, mennyire nem jó amit csinálok, nem normális, le akarok szokni. Nem akarom ezt csinálni többet.. Ránéztem egy kész cigire, gondolkodtam, hogy csináljak-e egy gyengébbet, mivel pénteken ettől kicsit rosszul lettem. Aztán úgy döntöttem fölösleges, majd szívok egy slukkot, az bőven elég lesz. Kiálltam az ablakba, hogy ne a megszokott módon csináljam. Utána befeküdtem az ágyba, hogy nézzem tovább a sorozatom. Éreztem, hogy elég volt az egy, beálltam. Le kellett feküdnöm. Magamra húztam a takarót. Utána le. Felültem, hogy rosszul érezem magam. Megkerestem a kukát, az ölembe vettem, és hánytam. Normálisan. Ahogy szoktam, éreztem, hogy görcsöl a májam. Azt hittem, tényleg amiatt van. Nem voltam boldog, szidtam magam, miért kellett annyi sütit ennem aznap. Közben hallottam kintről, hogy nővérem mászkál le-föl a lépcsőn. Rászóltam magamra, hogy próbáljak halkabb lenni, nem lenne jó ha benyitna, hisz szanaszét vagyok állva.

A következő emlékem az volt, hogy a kuka fölé hajolok az ágyban, és azt éreztem be fog szívni. Nem tudtam megmozdulni bárhogy próbáltam. Olyan érzésem volt, hogy sugárba hányok. Nem találok rá jobb leírást, olyan volt, mintha egy démon akarna kijönni belőlem. Hallottam, hogy sikítok, de azt sem tudtam eldönteni, hogy hangosan, vagy csak magamban. Közben, tudat alatt magamnál voltam. Hallottam, hogy mondom magamnak; Most meg fogsz halni... Innentől nem tudom mi történt, csak tudom, hogy próbáltam mozogni, emlékképeim vannak, hogy repül a kuka, a monitor, a számítógép. Én. 

Majd láttam nővéremet, utána Édesapám hangját hallottam, hogy maradjak vele, Lélegezzek. Ne hagyjam ott. Rázott. Láttam az arcát. Nem voltam magamnál, de hallottam a sikítást. Utólag már tudom, hogy végig sikítoztam.

Következő emlékképem, hogy lent vagyok szüleim szobájába, próbálnak életbe tartani. Majd megint rohamom volt. Láttam Anyámat, Apámat. Hallottam a saját hangomat magamba, hogy; Ne add fel. Ne... 

Innentől már tényleg nem nagyon emlékszem sokra, egy-két képre. Apukámat hallottam, hogy mit vettem, be mit csináltam. Próbáltam mutatni, hogy cigit. Próbáltam nevet mondani, hogy kitől van. Láttam rendőröket a szobába. Hallottam, hogy Édesapám üvölt kint, hogy megöli.

Volt egy pillanat, amikor azt mondtam magamban; Kész, ennyi volt, nem bírom...  Elengedtem magam.Majd éreztem, hogy ráznak, egy rendőrnő volt, szóval akart tartani. Nem emlékszem mit kérdezett, vagy mondott. 

Hallottam, hogy új emberek jöttek, mentősök voltak. Arról beszéltek, hogy nincs vérnyomásom ennyi volt. Hallottam Édesanyámat sírni.

Majd a szirénákat hallottam, éreztem, hogy megyünk. A kórházban tértem magamhoz, kerestem, Márkot. Anyukámat, és a bátyámat láttam. Elaludtam.

Éjszaka tértem magamhoz, arra gondoltam, milyen durvát álmodtam, most már fel kéne hívnom Kedves Vilmost. Nem volt erőm megmozdulni, majd rájöttem hol vagyok. Nem álmodtam. Csövek lógtak ki belőlem. Sírtam. Rettenetesen, nem akartam elhinni, hogy ez történt. Mit tettem a családommal. Egész éjjel fent voltam, próbáltam felidézni mi történt. Ennyire emlékszem. Reggel láttam, hogy teli vagyok sebekkel, zúzódásokkal. Nem tudtam megmozdulni, nem láttam. Valaki kivette a lencsémet. Délbe jöttek be értem. Szüleim és bátyám. Sírtam. Még mindig nem tudtam feldolgozni mindent.

Utólag, megtudtam több mindent. Szétvertem a szobámba mindent, azért vagyok teli sebekkel. Széthánytam mindent, plafontól padlóig. Végig sikítottam. Amikor először megszólaltam, Kedves Vilmost kerestem. Elvileg, eltudtam mondani, hogy mókáztam. Mutattam, hogy hol van. Nevet is mondtam. Segítséget is kértem. Semmire nem emlékszem ezekből...

Ahogy hazaértem felhívtam Kedves Vilmost, iszonyatosan megkönnyebbültem, hogy hallom a hangját. Vártam, hogy lássam nagyon. Átjött Márk is, majd később Kedves Vilmosék is. Nem tudom elmondani mennyire jól esett. Elterelték a gondolataimat. Ők a mindeneim.

Aznap este miután elmentek, Édesapám sírva mondta el, hogy soha nem félt ennyire; majdnem meghaltam a kezei között. Rengeteget sírtam. Nem tudom feldolgozni még mindig mi történt...

Azóta nem merek bemenni a szobámba, pedig már nagyjából rendbe tették. A bátyám régi szobájában alszom. Egyedül az sem megy. Aludni sem tudok. Mindig újra álmodom. Látom magam előtt Édesapám arcát. Valaki mindig alszik velem, nem hagyják, hogy rosszat álmodjak, felkeltenek. Félek, nem tudom meddig fog ez tartani.

Rohadtul hálás vagyok mindenkinek, hogy mindenki itt van mellettem, nem tudom felfogni miért, hisz undorító vagyok. Miért mások kérnek tőlem bocsánatot, amikor én vagyok a hibás? Miért akar mindenki jót nekem? Én magamra se bírok nézni...

Próbálom magamban tartani a szenvedést, de nem nagyon megy, ehhez már egyáltalán nem vagyok erős. Nem várom, hogy kijöjjek a sokkos állapotból, akkor sokkal rosszabb lesz. Így legalább még néha, kibírom egy-két órát sírás nélkül.

Azt, hogy majdnem meghaltam, szeretném "pozitívan" felfogni. Úgy akarom felfogni, hogy ez egy új esély az élettől. Itt az ideje, hogy változtassak. Szeretnék, több időt eltölteni, a számomra fontos emberekkel, minden nap csinálni valamit. Nagyon nagyon szeretem a családomat, és a barátaimat. Rettenetesen örülök, hogy élek. Uram isten. Élek.... El sem hiszem...