Ahogy ide ülök, elfog valami fura érzés. Nem szeretném abbahagyni a blogolást, régen mindig jobban éreztem magam tőle. De most úgy érzem, nem tudok ugyanúgy írni. Annyira összevissza vagyok, semmi sincs rendben a fejemben. Kurvára félek, hogy mikor jövök rendbe.
Egyáltalán nem örülök neki, hogy jövőhéten érettségi, és már több mint egy hete, azóta, nem tudok aludni. Rettegek az éjszakáktól. Pedig már iszonyatosan fáradt vagyok. Ami még rosszabb, hogy egyedül el sem tudnám képzelni. Ahogy elalszom, újraálmodom az egészet, mintha újra megtörténne. Ötletem sincs, mit csináljak, hogy ez elmúljon. Nem akarok minden nap, hajnal négyig fent maradni, sírni megállás nélkül, mások estéit is tönkre tenni. Tudom, idő kell, az mindent rendbe tesz, de türelmetlen vagyok, mellesleg nem is beszélve arról, hogy mindenkit lefárasztok magam körül. Remélem, hamarosan olyan fáradt leszek, hogy kikapcsol magától az agyam-testem és átalszok legalább egy éjszakát.
Meg is jegyezném, mennyire hálás vagyok mindenkinek. Nem gondoltam volna, hogy ennyi segítséget fogok kapni. És én meg irtóra szégyenlem magam. Ez az én gondom, nekem kéne túl tennem magam rajta, magamon kéne segítenem. Ehelyett másokat baszogatok, ami nekem nagyon megalázó... Tényleg hihetetlenül hálás vagyok mindenkinek....
A legrosszabbat meg sem akarnám említeni, de hát muszáj. Édesanyám. Szerintem, jobban szenved mint én. Látom rajta, hogy próbál erősnek tűnni, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, hogy nekem könnyebb legyen. De hát ismerem, féltem nagyon, tudom hogy magát hibáztatja mindenért. Várom, vagyis nem, de el fog jönni, ki fog törni, vagy haraggal, vagy nagyon összefog omlani... Tényleg tönkre teszek mindenkit...
De most, hogy írjak valami pozitívat is, ma elballagtam, este pedig, tesóékkal meg Márkucival, elmentünk kajálni, sütizni meg ilyenek. Meglepődtem magamon, ma egész jó étvágyam volt. Próbálom ezt tartani, jó lenne felszedni pár kilót.
Hétfőn voltam szerenádozni, bár nem volt egyáltalán kedvem, de rábeszéltek a többiek, addig is lefoglalom magam. Eleinte nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy jól érezzem magam, nyeltem vissza a könnyeimet. Utána sikerült este egy kicsit becsiccsentem, onnantól "elfeledtem" bánatom, jó volt. Nem bántam meg, hogy elmentem. A többire azért már nem volt erőm, se kedvem. Legalább a kedvenc tanáromhoz sikerült elmennem.
Azt hiszem, ma már nem tudok többet írni, kezdek kicsit megint kiborulni, úgyhogy abbahagyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése