Hát igen tényleg eltűntem, felszívódtam, elpárologtam.
Nem is tudom mit kéne írnom, vagy egyáltalán kellene-e írnom. Teljesen megváltoztam. Megváltoztattak az emberek, a körülöttem lezajló, többnyire rossz történések.
A depresszió egy olyan részébe csöppentem (magam sem látom be, hogy az, mégis miért lennék pont én depressziós?!) ahonnan magam sem akarok kijönni, pedig csak egy kis lépést kellene tennem érte, hisz én magam generálom, én tolom el az embereket magamtól. Nincsen senkihez se kedvem, sem szükségem, mert minek. Nem kell a sajnálkozás satöbbi.
Egyedül két emberre van szükségem, bár ha visszatekintek, csak egyre is gondolhatok. Kedves Vilmoson kívül senkire nem vagyok kíváncsi, senki véleménye nem érdekel. Ha ő nincs velem az elmúlt hónapokban, naponta nem figyelt volna rám, lehet, hogy most annyi lelkierőm sem lenne mint most. Zsigmond meg, hát ő ott volt amikor épp nem, ő. Nem is tudom, hogy ezt az egészet, hogyan fogom meghállálni, vagy egyébként is, megérdemlem-e egyáltalán? Persze azért sajnálom is, hiszen minden nap, engem hallgatni, nézni, bámulni a fejemet, nem lehet túl élvezetes. De másképp nem megy. Így érzem magam biztonságban.
Annyi minden történt és annyira haragszom magamra, és igen másokra is, hogy nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán próbálkoznom.Igaz most jobb, de meddig....?
Nem ígérek semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése