ohh shit

Ez már tényleg nem normális...Mármint amit érzek, legbelül. Neked is mondtam ma. Néha jól esne más is, de nem is akarom igazán.

Erre te meg vagy győződve arról, hogy ez igenis az én hibám, miattam van. És akkor? Már nem is lehet ellene tenni? Itt mit lehet tenni? Nincsen egy olyan gondolat a fejembe, ami a változást keresné. Egyre csak fordulok magamba, lököm el a külvilágot, másokat. Az eddigi utálatom felétek, már rosszabb mint a gyűlölet, és ez így is marad. Irtózom tőletek, és magamtól is. Irtózom a gondolattól, hogy megint olyan legyek mint régen. És ez miért van? Naponta felteszem magamnak is ezt a kérdést, nem csak ti nekem, hisz én is keresem rá a választ, a magyarázatot, de nem találom. Egyszerűen erre nincsen magyarázat. Segítség? Kéne, de még is kitől és hogyan...

Félő, hogy így maradok...Kétségbe estem.Többségbe.

aki túl sokáig gyűlöl, az el felejt szeretni..

Hát igen tényleg eltűntem, felszívódtam, elpárologtam. 

Nem is tudom mit kéne írnom, vagy egyáltalán kellene-e írnom. Teljesen megváltoztam. Megváltoztattak az emberek, a körülöttem lezajló, többnyire rossz történések. 

A depresszió egy olyan részébe csöppentem (magam sem látom be, hogy az, mégis miért lennék pont én depressziós?!) ahonnan magam sem akarok kijönni, pedig csak egy kis lépést kellene tennem érte, hisz én magam generálom, én tolom el az embereket magamtól. Nincsen senkihez se kedvem, sem szükségem, mert minek. Nem kell a sajnálkozás satöbbi. 

Egyedül két emberre van szükségem, bár ha visszatekintek, csak egyre is gondolhatok. Kedves Vilmoson kívül senkire nem vagyok kíváncsi, senki véleménye nem érdekel. Ha ő nincs velem az elmúlt hónapokban, naponta nem figyelt volna rám, lehet, hogy most annyi lelkierőm sem lenne mint most. Zsigmond meg, hát ő ott volt amikor épp nem, ő. Nem is tudom, hogy ezt az egészet, hogyan fogom meghállálni, vagy egyébként is, megérdemlem-e egyáltalán? Persze azért sajnálom is, hiszen minden nap, engem hallgatni, nézni, bámulni a fejemet, nem lehet túl élvezetes. De másképp nem megy. Így érzem magam biztonságban.

Annyi minden történt és annyira haragszom magamra, és igen másokra is, hogy nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán próbálkoznom.Igaz most jobb, de meddig....?

Nem ígérek semmit.