félelem, rettegés, satöbbi

Lassan telik az idő, de tényleg. Sivár kis életemben, nem is tudom miért,sőt oktalanul várom, hogy legyen változás. Felemészt a tudat, hogy tudom, még egy ideig a közelemben lesz. Mert sajnálatos módón, az én hibámból, részese lett nekem. Pedig nem akartam. Azóta küzdök, hogy lekaparjam magamról, mintha csak valami élősködő lenne. Mert az is. Számomra csak egy rohadt kis rovargeci.

-

Tegnap rengeteget gondolkodtam, hogy így akarok-e élni, hogy mik a terveim... Rájöttem, hogy nincs egyetlen olyan dolog sem, amit most másképp csinálnék. Motivációm sincs rá. Ötletem sincs a jövőre tekintően, tehát azt sem mondhatnám, hogy majd pár év múlva. Pedig valószínű, úgy lesz... egy-két év, és a fele "baráti" körömet elvesztem, elmennek, itthagynak. Lehet egy kicsit negatívan állok hozzá, de ez így van, nincs mit rajta szépíteni. Nekik megvan az álmuk, tudják merre tovább. És én? Nem én nem... Egyenlőre semmi érdekfeszítő életképet nem látok magamelőtt. Igazából én vagyok a senki. Egy Senki vagyok..

.. Őszintén? Szeretem a kis Senki jelenlegi helyzetét.

ennyi volt

Irigy vagyok...

Irigy vagyok másokra, mert olyan könnyen megy minden, könnyen lesznek boldogok. Könnyen szeretnek, és minden olyan egyszerűnek tűnik.. Ameddig én senyvedek a saját kis elbsztt világomban, próbálom leküzdeni azokat a hibákat, amelyek a múltban ragadtak rám, másnak ez csak egy csettintés.

Nem tudom kiverni a fejemből, hogy mindig valaki hozzá vágja a fejemhez, mennyire nyomorult vagyok érzelmi szinten. Ez így van. Magamtól is félek, nem hogy az érzéseimtől. Még mindig élénken él bennem, az összes emlék, nem tudom feledni egyetlen egy pillanatát sem, emiatt vagyok ilyen. Lehetetlen belegondolnom, milyen nehéz volt idáig is eljutnom. Kurva nehéz valaki szemébe úgy belenézni, hogy százszázalékosan megbízhatok benne, pedigtudom hogy így van. Ez nekem a legszarabb. Hisz én mindent megteszek, hogy jó legyen.

Irigy vagyok mások könnyelműségére...

"- Nézze - vetem oda szegény magányos arcába - Engem ez most nem érdekel, maximum annyira, hogy szeretnék hópehely lenni, könnyedén zuhanni a gumiktól felmelegedett aszfaltra, aztán elolvadni, megszűnni, meghalni, elpusztulni, mert fáradt vagyok és nem érdekel a folytatás, mert nem tetszik ami körülvesz, a hideg magányra ítéltetés gondolata, mert nem tetszik hogy az emberek őszintétlenek és mert nincs erőm és türelmem őszinteségre tanítani őket, pláne, hogy én magam sem vagyok az, tehát az egész egy nyálbő hazugság lenne, szóval, én csak meg akarok szűnni..."

-

Úgy érzem mintha, mindez már egyszer megtörtént volna. Vagy többször. Jól érzem magam, de mégsem. Annyira szerda van, annyira érzem még a keddet. És most még el is gondolkoztam, hogy többet nem megyek. Lehet csak azért mert, félek a valóságtól, nem tudom. Hisz ez elvileg csak értem van, mégsem tudom elfogadni. Félek, hogy valaki megmondja, mi is folyik valójában, mitől kéne tartanom, mire kéne figyelnem. Valaki csak segíteni akar, és én őt is el akarom lökni, mint mindenki mást... Pedig ő lenne az egyetlen személy, akinek nem tartozok magyarázattal arról, milyen vagyok és miért....

...Igazából az egészben az a legnehezebb, hogy a hétfő estém és a kedd reggelem azzal telik el, hogy átgondolom az elmúlt hetet. Aztán ugyanaz a megszokott rend; bemegyek, váltunk egy-két jó a hajad, kérsz kávét kérdést, leülök, és ő egyből levágja milyen kedvem van. Mindig ugyanazzal a mondattal kezdem általában: -Most nincs semmi különös... utána meg azt veszem észre, hogy árad belőlem minden, és már csöngetnek is.

és az jó dolog!...nem az?!

Most épp a lila haj a menő.

-

Nehéz összeszednem a gondolataimat, hát megint csalódtam magamban. Csalódtam mert, ismét belebeszéltem a fejembe egy olyan helyzetet, ami sosem lehetne igaz. Lehet, csak számomra nem. Nem is értem, miért akartam elrontani azt az idili állapotot amiben benne éldegélek immáron lassan három éve. Büszke lehetnék rá, hogy az a fajta lány vagyok a szemében akire bármikor számíthat. Szerinte. Szerintem nem, de ő így látja. Kicsit naívan áll hozzám még mindig.. Nagyon jól esik, hogy sokszor tudatosítja bennem; vigyáz rám... Ameddig nem tette, észre sem vettem, hogy van miért..

...Remélem ma látta a szememben, hogy félek, mert most bármikor elveszíthetem...

-

Mellesleg nagyon rég írtam Rólad. Rólad akire semmi nem vonatkozik pl. az előző bejegyzésemből. Be kell valjam, nehéz lenne nélküled. Nehéz lenne túl élni ezeket a szürke, magányos hétköznapokat. Tudom, hogy bármikor számíthatok rád, imádom, ahogy aggódsz de nem mutatod ki. Érzem, hogy ha egy kicsit is, de én is fontos vagyok neked. Vagyis remélem. Érdekel mi van veled, szeretem hallgatni ahogy mesélsz, szeretem ahogy megölelsz, és beletúrsz a hajamba, akármi történhet mégis számomra az a legfontosabb, hogy boldog legyél. Számomra Te vagy a legfontosabb..Nem tudom, hogy alakult ki ez a kötődés, ezt más nem is értheti. A saját kis világunkban élünk. És én szeretem ezt a világot. Lehet, hogy nem felhőtlen mindig a kapcsolatunk, és van hogy gyűlöllek, és te is engem, de akkor sem tudok anélkül eltölteni egy napot, hogy ne gondoljak arra, mennyire Szeretlek és fontos vagy nekem.Te vagy a legjobb barátom. Vagy valami olyasmi. ♥

Azért írtam le, mert amugy nem mondanám, de te ezt is tudod...

szarban vagyok

Jelen pillanatban semmi pozítivat nem tudok mondani... Rájöttem, hogy amiért ilyen vagyok, annak a legfőbb oka, amiért ilyen vagyok.

Nem tudom, hogy miért, vagy csak ma érzem magam ilyen nagyon magányosnak, de ez így is marad egy ideig az biztos... Talán az a baj, hogy nem teszek érte semmit. Nem is hiszem, hogy magányos vagyok, nem kell nekem egy bizonyos ember sem, hanem csak az érzés, hogy számíthatok valakire...Ma egésznap azon gondolkodtam, hogy egyedül vagyok. Nincs senkim. Senki olyan nincs az életemben, akire úgy tekinthetnék, hogy tudom, bármit megtenne értem ill. fordítva.

Túlságosan is elvagyok a saját világomban, nem is foglalkozok a gondolattal, hogy ennek máshogy kéne lenni. Monoton napjaim vannak, minden nap ugyanaz a megszokott, jónak mondott változatlanság.